....

Az a nagy helyzet, hogy nincs kedvem semmihez. Legszívesebben összepakolnék, itt hagynék csapot-papot és elmennék világgá. Most még az intézetbe sincs kedvem elmenni….a küzdelmet sincs kedvem folytatni….ez van.

Egy nagyon nehéz súly ül a lelkemen és nincs erőm levetni magamról. Gondolkoztam, hogy felkeressek-e egy pszichológust. Több ismerősömnek segített már. De az az igazság, hogy most még vele se lenne  kedvem beszélni erről. Tegnap felhívott anyósom és neki se mondtam semmit...Egyszerűen nincs kedvem senkivel beszélni, pláne nem a lombikról. Kivéve persze ezt a blogot és titeket;) 
Most is, pont, mint a januári sikertelenség után, felmerül bennem egy kérdés: Biztosan akarom én ezt? Akarok anya lenni? Nem tudom, bizonytalan vagyok. Ugyanakkor pedig olyan iszonyú kettősség van bennem: Irigylem azokat a nőket, akiknek több gyermekük is van. Ki érti ezt?

Persze tudom, most csak a kezdeti sokk szól belőlem. Pár nap vagy hét és újra pozitív leszek:)

Férjecském az előbb kelt fel. Átölelt és kérdezte:
Ő: Hogy vagy? 
Én: Rosszul, rossz kedvem lett mára.
Ő: Együnk fagyit?
Én meg csak pityeregtem és bólogattam :DDDDD